Nora szemszöge:
Négy hónap telt el. Négy hónapja
nem érhettem hozzá, nem érezhettem az illatát, és nem csókolhattam meg. Minden
gondolatom körülötte forgott. Fájt minden egyes nap nélküle. Nélkülük.
Eleinte furcsa volt az egész.
Hozzá kellett szoknunk a dologhoz, újra. Figyelni kellett az időeltolódásra, és
az alapján egyeztetni egy-egy időpontot, amikor tudtunk beszélni. De sajnos egy
óránál tovább egyikünk sem bírta. Hiába osztottam volna meg vele egy csomó mindent,
már nem bírtunk tovább fent lenni. Az időeltolódásnak köszönhetően vagy ott
volt már késő este, vagy nálunk. Így jutottunk el odáig, hogy már nem tudtunk
miről mesélni egymásnak. Kezdtünk elhidegülni egymástól.
Már két hete nem beszéltünk.
Mikor az egyikünk ráért volna, akkor a másiknak nem volt jó. Már lassan kezdtem
beletörődni, hogy erre a sorsra jutottunk. Nincs időnk egymásra. Már én sem
tehettem meg minden este azt, hogy hajnali fél kettőig fent legyek azért, hogy
két szót váltani tudjunk. Ugyanis addigra már annyira fáradt vagyok, hogy meg
sem tudok szólalni, és alig fogtam fel, amit mond. Az érettségi közeledtével
minden energiámat a tanulásra fordítottam. Luke alakja pedig egyre halványabb
lett előttem. Hiába akartam, hogy működjön ez a távkapcsolat, de úgy tűnt, hogy
ez mégsem nekünk való.
Aztán a sajtó is belekerült a
képbe. Minden napomat megkeserítette az a csapat fotós és újságíró, akiket el
kellett viselnem az iskolába menet. Folyton kérdésekkel bombáztak, nem hagytak
egy perc nyugtot sem a szabad levegőn. Legfőképp a Luke-al való kapcsolatomra
voltak kíváncsiak – ha ezt még lehetett kapcsolatnak nevezni – és arra, hogy
hogyan haladnak a srácok a munkálatokkal a nagy almában. Persze ha akartam sem
tudtam volna rá válaszolni, mivel fogalmam sem volt, hogy mi van velük.
Végül a két hét, hárommá majd egy
hónappá nőtte ki magát. Néhanapján kaptam egy üzenetet Ashton-tól, hogy minden
oké, viszont Luke lassan teljesen felszívódott.
Ettől féltem azóta mióta
közölték, hogy fél évre Amerikába mennek. Tudtam, hogy elérkezik az a pont,
mikor már nem fogjuk tudni tartani a kapcsolatot. Viszont volt, hogy még így is
fent voltam éjszakánként arra várva, hogy talán megcsörren a telefonom. De
mindhiába.
Írtam, és hívtam is, viszont nem
kaptam sosem választ. Szinte kétségbeesetten vágytam arra, hogy keressen. De
nem tette. Néha rákérdeztem Ashton-nál, Luke hogylétére. De sosem akart igazán
válaszolni rá rendesen. Azt hitte, megelégszem a szimpla egyszavas válaszokkal.
De nagyot tévedett. Úgy éreztem, hogy valamit elhallgat előlem. De az is lehet,
hogy már túlságosan is paranoiássá váltam.
Éreztem, ahogy az idő múlásával,
egyenes arányban megyek lelkileg tönkre. Teljesen magamba fordultam. A
barátaimmal pedig megszakítottam a kapcsolatomat. Belefáradtam az egészbe. A
folytonos várakozásba és próbálkozásba, így inkább a tanulásra koncentráltam.
Pontosabban próbáltam koncentrálni.
Egészen addig, amíg a sajtó rá
nem szállt teljesen a kapcsolatunkra. Minden újságos bódé oldalán ott virított
a képünk, amit dizájnosan szétválasztottak egy törött vonallal. Mindenhol
magunkat láttam. Mindenhol arról beszéltek, hogy megromlott a kapcsolatunk.
Arról, hogy már nem is vagyunk együtt, és mindenki egy bizonyos interjúról
beszélt, aminek már a hallatától is rosszul voltam.
Egyszerűen képtelen voltam
elolvasni. Beszélt helyettük azoknak a tekintete, akiket szerettem, és akikkel
találkoztam. Elegem volt már mindenből. Anyu sajnálattal teli tekintetéből. Lauren-ből
ahogy próbált folyton nyugtatni. Az újságírókból, akik folyamatosan zaklattak.
Az iskolából és a kárörvendő arcokból.
Mindenki arra volt kíváncsi, hogy
mit szólok, mit csinálok, merre járok. Pont emiatt, nem volt egy szabad,
nyugodt percem sem. Otthon anyu kergetett az őrületbe azzal, hogy folyton azt
leste mire van szükségem. Persze volt mikor jól esett, de legfőképpen
idegesített a dolog.
Ha pedig nem otthon voltam,
mindenhol fotósok és újságírók követtek és tették tönkre a napomat. Lassan már
féltem kilépni az utcára, mert sosem tudhattam, hogy melyik sarkon fognak várni
rám. A futással is felhagytam, amit akkor kezdtem el, amikor a srácok
elutaztak, hogy ezzel is egy kicsit kiszellőztessem a fejem.
Eldöntöttem, hogy lezárom
magamban ezt az egészet. Azt, amit még pár hónapja kapcsolatnak neveztem. Nem
tudtam tovább ölbe tett kezekkel várni, miközben az újságok címlapjairól ő
köszön vissza mindig egy másik lánnyal, aki nem én vagyok. Persze minden csak
találgatás volt, összeesküvés az újságok részéről, de már nem bírtam. Eleget
szenvedtem miatta, és véget akartam vetni az egésznek. Már túlságosan is fájt.
Hiába írtam neki, hiába hívtam,
hogy magyarázza meg a dolgokat, teljes mértékben ignorált. Nekem pedig ez egyet
jelentett azzal, hogy nem kíváncsi rám és az érzéseimre. Nem tartott annyira
fontosnak, hogy elmondja, nem tett semmit, vagy éppen ellenkezőleg.
Átvertnek és elhagyottnak éreztem
magam. Akármerre fordultam nem láttam kiutat abból a mélységes sötétségből
ahová kerültem. A szívem összetört, akárhányszor rá gondoltam. Akárhányszor az
utcára léptem és meghallottam a nevét amint az újságírók kérdéseket tettek fel.
Akárhányszor egy bulvár lapra pillantottam.
Féltem attól, hogy egyik nap az újságokban
meglátom, őt egy másik nővel miközben szerelmesen pillant rá. De közben,
megvesztem a hiányától. Hiányzott az egész lénye és elmondhatatlanul fájt az,
amit tett velem.
Elhagyott. És én bolond még így
is szerettem. Hülye szerelem.