2017. június 14., szerda

Wherever you are - Huszonnegyedik



Luke szemszöge:


Mikor reggel felébredtem, Nora még aludt. Nem is csodálom, hogy elfáradt, hiszen szinte egész éjszaka fent voltunk. Én viszont egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Folyamatosan az utazás járt a fejemben. Nem akartam itt hagyni Norát és a családomat sem. Végül is nem rég értünk még csak haza a turnéról. Szinte fel sem fogtam még, hogy itthon vagyunk, máris el kell mennünk.
Nem arról van szó, hogy nem szeretek utazni. Sőt azt szeretem ebben az egészben, az egyik legjobban. Viszont nem gondoltam volna az elején, hogy ennyire nehéz lesz majd. Itt hagyni mindenkit, ha úgy hozza a sors.
Oldalra fordultam, és csak figyeltem. Néztem a nyugodt arcát, a lágyan összezárt piros ajkait, és néztem azt is, ahogyan néha-néha megrebbentek a pillái. Talán őt lesz a legnehezebb itt hagyni. Fél év az baromira sok idő. És lehet, hogy picsogásnak fog hangzani, de félek, hogy mire hazaérünk, meg fogunk változni. Főleg a kapcsolatunk.
Még mielőtt hazamentem volna, utoljára átöleltem vékony testét majd egy lágy puszit nyomtam meztelen nyakára. Nem akartam felébreszteni, annyira nyugodtan, és mélyen aludt. Úgy voltam vele, hogy majd mikor visszajövök, elköszönök normálisan.
Szépen lassan kikeltem az ágyból, ügyelve arra, nehogy felébresszem véletlenül. Viszont amint felálltam mozgolódni kezdett. Reménykedtem benne, hogy nem kel fel, ugyanis jobb lett volna ha most kipiheni magát.
Miközben öltöztem azt vettem észre, hogy engem figyel. Gyönyörű kékes szürke szemei csillogva néztek, mintha csak memorizálna. Nem szóltunk egymáshoz, mindent ki tudtunk olvasni egymás tekintetéből. Épp ezért feküdtem még egy pillanatra vissza mellé, hogy egy csókot tudjak adni finom ajkaira. Tudta, hogy mennem kell. El kell köszönnöm a családomtól is, és még a pakolás egy részével is el vagyok maradva. Tegnap reggel már becsomagoltam a felszerelésemet meg még pár fontosabb dolgot, de a ruhákat meghagytam mára. Még egy utolsó utána csókot lopva keltem ki az ágyból majd otthagytam.


Nehéz volt elbúcsúzni a családomtól. Összegyűlt mindenki, hogy elköszönjenek, még Zoe és Celeste is. Bár igaz a kicsinek még fel sem fog tűnni, hogy nem leszek itthon, de azért aranyos volt, hogy őt is elhozták tesómék.
Hiába volt nehéz elbúcsúzni a családomtól, mégis úgy érzem, még csak most jön a neheze. Nora. Megígértem neki mikor visszajöttünk, hogy nem megyek el mellőle egy ideig, de most már azt sem értem, hogy ígérhettem meg egy ilyet. Tudtam, hogy mindig nehezen élte meg azt mikor el kellett mennünk, viszont valahogy eddig mindig meg tudtam nyugtatni. Most viszont nem jut eszembe semmi, amivel meg tudnám nyugtatni. Nem fogom tudni azt mondani neki, hogy haza tudunk jönni, mivel nem. Hacsak ő nem tud ellátogatni hozzánk, akkor kerek fél évig nem látjuk egymást viszont.De tudtam, hogy az iskola miatt ez lehetetlen. Hiába van most szünetük, később nem fog tudni csak úgy elszakadni az itthoni élettől. Kötelességei vannak, és nem várhatom el, hogy mindent félredobva rohanjon hozzám, ha én úgy kérem.

Ismét Ashton-éknál gyűltünk össze legutoljára. Én viszont fél órával a megbeszélt időpont előtt odaértem már, hogy egy kicsit több időm legyen a búcsúra. Amint beléptem az ajtón, Nora nekifutásból ugrott az ölembe, és úgy csimpaszkodott rajtam mint egy kis majom.
- Te kis hülye –nevettem miközben próbáltam lerázni magamról, viszont erősen kapaszkodott így esélyem sem volt ellene. Így eltámolyogtam a kanapéig ahova leülve végre kényelmes pozícióba kerültünk.
- Nem indulnátok inkább holnap? –kérdezte miközben az arcát a nyakamhoz nyomta így alig lehetett érteni, amit mondott.
- Ne alkudozz, tudod, hogy ha tehetnénk, akkor maradnánk –mondtam neki miközben a haját simogattam. –Hidd el, hogy nem szívesen hagyunk itt –mondtam neki adtam egy csókot nyakára.
- Tudom, csak annyira szörnyű lesz nélkületek. El sem tudom képzelni, hogy mi a szart csinálok majd –morogta még mindig a nyakamhoz bújva mire elnevettem magam.
- Figyi gyakorlottak vagyunk már ebben! –gondoltam vissza az All Time Low-al közös turnénkra. –Akkor is megoldottunk mindent, bár igaz, hogy az nem tűnt ennyire rémisztőnek.
Elgondolkoztam, és ő is. Felvetődött a fejemben az összes közös emlékünk, amit a turné alatt szereztem vele. Mikor Londonban voltunk a születésnapján, vagy az összes alkalommal mikor sírva várt a reptéren, ezekkel felejthetetlen pillanatokat szerezve nekem. De fél év…akárhányszor mondom ki, mindig baromira sok időnek tűnik.
- Ígérd meg, hogy ha adódik rá alkalom, akkor hazajössz –mondta remegő hanggal mire elmosolyodtam.
- Nyugodj meg kicsim, nem lesz semmi baj –mondtam mire a szemembe nézett és egy lágy csókot lehelt az ajkaimra. –Szeretlek te kis majom –nevettem miközben megpaskoltam a fenekét.
- Én is szeretlek Hemmo –mosolygott majd puszikkal sorozta meg az arcom minden pontját.
Pár perc múlva megjelentek a többiek is. Ashton is akkor érkezett meg Lauren-től. Kezet fogtam mindegyik sráccal, akiknek az arcán végignézve ugyan azt láttam, mint minden búcsúnál. Csak most sokkal erősebben.
Mikor Nora észrevette a többieket, erősebben magához szorított. Tudta, hogy nemsokára ténylegesen itt kell hagynom, és már most majdnem megszakadt érte a szívem.



22 óra és két átszállás után landolt a gépünk New York-ban a JFK repülőtéren. Amint alkalmam nyílt SMS-t írni, küldtem is ez üzenetet a szüleimnek és természetesen Nora-nak is.
Teljesen kipurcantam. Kevesebb, mint négy órát tudtam csak aludni a gépen. Megnéztem az Így jártam anyátokkal összes részét illetve még pár Family Guy epizódot is az út alatt. Viszont semmivel sem tudtam elterelni a gondolataimat a búcsúzásról illetve Nora-ról.
Zokogva ölelt át mindenkit. Fájdalmas volt nézni, ahogy szenved. Még sosem sírt ennyire, egy búcsú alkalmával sem. Sajnáltam, őrülten sajnáltam, mert számára mindig is ez volt a legnehezebb. Sosem viselte jól, ha el kellett mennünk. De most az eddigieknél is rosszabbul volt.
Hirtelen összerezzentem, mivel nem számítottam rá, hogy máris visszaír valaki, ugyan is, ha jól számoltam otthon éppen hajnali négy óra volt. Gyorsan megnéztem, az üzenetet és nem lepődtem meg mikor szerelmem nevét láttam megvillanni a képernyőn.

„Vigyázzatok magatokra, majd beszélünk! Szeretlek!”
-Nora

Mosolyogva olvastam el az üzenetet. Hihetetlen ez a nő. Simán kinézem belőle, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy épségben megérkeztünk.
Kiérve a repülőtérről két nagy terepjáró várt minket, ami elvitt a lakásba ahol a következő fél évet fogjuk tölteni. Hozzám hasonlóan mindenki gyorsan kidőlt. Michael és én, ahogy lepakoltunk a saját szobánkba egyből elaludtunk, míg Ashton és Calum egy kicsit tovább bírták, így ők még körbenéztek a házban.